Azok, akik városban élnek, el sem tudják képzelni, milyen különbség van a városi és a vidéki élet között. Nyilván, ez fordítva is valamelyest igaz. Csak az látja meg az igazi különbségeket és eltéréseket, aki élt mind a két helyen és van tapasztalata.
Én, magam ilyen volnék, egy igazi vidéki srác, aki felköltözött a városba. Néha áldom a jó szerencsét, hogy kikerültem abból a szűk, információszegény és egysíkú környezetből, máskor visszasírom azokat az időket, amikor egy rongylabdával fociztunk a mezőn egész álló nap és csak akkor mentünk haza, ha éhesek voltunk, vagy ha a falu egyik végéből hallottuk, hogy anyánk a nevünket kiabálja a falu másik végében.
Kedves idők voltak azok. Én azt gondolom, ha elölről kezdhetném, akkor is vidéken akarnék felnőni és úgy tervezem, ha megtehetem, én is vidéken fogok családot alapítani és gyereket vállalni.
Kissé elcsépelten hangzik, de nagyon más az értékrend a két helyen, ebből kifolyólag nagyon mások az emberek is.
Apám földműves gazda volt, mióta az eszemet tudom, egy igazi, becsületes, vidéki parasztember, akinek a legnagyobb kincse és értéke mind a mai napig a tisztessége. Soha nem tudott volna egy légynek sem ártani, a szó legszorosabb értelmében, és ez a mai napig sem változott. Mindig azt mondja, hogy őt mindenki ismeri a környéken, ő nem engedheti meg magának, hogy az emberek rosszat mondjanak róla, vagy akár gondoljanak, és ez így is van, akár milyen hihetetlen. Ha 3 faluval arrébb kiejted azt a nevet, hogy a Kovács Jóska bácsi, mindenki tudja, hogy kiről van szó.
Pontosan azért, mert mindig is nagyon vigyázott a hírnevére és nagyon fontos volt neki, hogy jó legyen a megítélése, nagyon szigorúan nevelt minket és nagyon következetes volt. Az volt a meggyőződése, hogy minden, amit teszünk, az ő nevelésének lenyomata, ezért őt minősíti, ezért aztán azt szerette, ha leginkább semmit nem csinálunk.
Ennek szöges ellentéte volt a nagybátyám, aki apám öccse. Nem is jönnek ki túl jól, mert finoman fogalmazva nem egy értékrend szerint gondolkodnak az életben. A nagybátyám mindig azt hangsúlyozta, hogy az életet meg kell élni, élményeket kell gyűjteni és semmire nem szabad nemet mondani, ami akár egy parányi örömet is adhat nekünk.
Ennek köszönhetően kaptam meg például az első motoromat 9 évesen. Azt mondta, egy férfi nem kezdheti elég korán a vezetést, és mivel vidéken nem ám úgy mennek a dolgok, hogy a sarkon felszállok a buszra, aztán leszállok ott, ahova megyek, illetve ha jár is busz, az is nagyon, de nagyon ritkán, így kényelmesebb is, ha van az embernek közlekedési eszköze. Na, nem, mint ha jogtalan lenne a kérdés, hogy minek egy 9 éves fiúnak motor. És tényleg motor, nem robogóról beszélünk természetesen.
Persze közúton akkoriban még nagyon ritkán használtam. Kisebbik bajom volt az, hogy a törvények szerint 9 évesen nem szabad motorozni, vidéken ezek a szabályok a helyi igények szerint átíródnak és a rendőrök is kevesen vannak ahhoz, hogy ilyesmivel foglalkozzanak. Az volt inkább a visszatartó erő, hogy apám nem tudott róla és nem is akartam, hogy megtudja. Belehaltam volna, ha csalódást okozok neki, de az is benne volt a pakliban, hogy imádtam motorozni és nem akartam, hogy örökre megtiltsa.
Alig vártam, hogy betöltsem a 21. életévemet és legálisan is motorozhassak. Apám persze ekkor sem örült neki, de a családunkban nem szokás, hogy felnőtt férfiak kioktassák egymást, akkor sem, ha apa-fia viszonyban állnak, így nem szólt egy szót sem.
Egy régi Simpsonom volt, de én voltam vele ott a környéken a legmenőbb. A lányok sóhajtoztak utánam, a srácok meg vagy utáltak, vagy velem akartak barátkozni mindenképpen, köztes állapot nem volt. Aztán egyik pillanatról a másikra megváltozott minden. Mivel apám egyetemre járatott, hogy jobb és könnyebb életem legyen, mint neki volt, informatikus vált belőlem, és érkezett egy állásajánlat a nagyvárosból, Budapestről. Tetszett a kihívás, így el is fogadtam, de ez azzal járt együtt, hogy fel kellett költöznöm Budapestre.
Mivel otthon megszoktam, hogy mindenki ismer, és az emberek csodálattal tekintenek rám, részben a motorom miatt, részben pedig azért, mert a családom nagyon jó szándékú, becsületes család, nagy meglepetések értek, mikor kiderült, hogy a fővárosban teljesen másképpen mennek a dolgok.
Megérkeztem a Simpsonommal a város határára és egy lámpánál megállva egy másik motoros állt meg mellettem. Még jó, hogy volt rajtam bukósisak, így nem látta, hogy a számat is eltátottam. A motorja csillogott, villogott, színes volt és nagyon menő, de ami még ennél is jobban elragadott, az a felszerelése volt.
Tökéletes bőr motoros ruházat, neon csíkkal ellátott, fekete motoros bukósisak. Én, aki a szülővárosomban a legmenőbbnek számítottam, majdnem, hogy elszégyelltem magam, annyira tökéletesen nézett ki, én meg mellette annyira rosszul.
Aztán szembesültem vele, hogy itt, a nagyvárosban senki nem ismer szinte senkit, nem köszönnek egymásnak az emberek, mindenki idegen a másiknak. Olyan tömegek vannak, amiknek se eleje, se vége, és az emberek csak rutinból mozognak, nem figyelnek igazán egymásra.
Hirtelen fel sem tudtam dolgozni sem a viszonyok változását, sem pedig azt, hogy hová kerültem, mi lesz velem ezen a teljesen ismeretlen új helyen. Nagyon sok ideig tartott, míg be tudtam illeszkedni az új környezetbe, de aztán kifejezetten megkedveltem az itteni életet és annak lehetőségeit, a hátrányaival ellentétben. Például, senki nem néz itt az emberre furán akkor sem, ha pizsamában ugrik le a boltba, nem figyeli senki minden egyes lépésedet, és annak ellenére, hogy te vagy az új fiú, nem vagy így sem közbeszéd tárgya a környezetedben.
Aztán persze egy idő után felvettem a fonalat is, és én is hozzá alakultam a helyi viszonyokhoz. Nekem is lett az új fizetésemből új motoros ruhám és sisakom, majd később új motorom is, viszont ezt az első benyomást sosem fogom elfelejteni a város és vidék különbségéről.
Persze lélekben mindig is az a vidéki srác maradok majd, csak az életvitelem változik városira. Mint ahogyan már most is a városiak életét élem, de nem felejtem el, hogy honnan jöttem és milyen értékrend szerint nevelkedtem. Persze, az ottani életem nem folytatható itt, viszont sok minden átmenthető, amire talán nagy szükség is van ebben a rideg új világban.
A régi Simpsonomat az unokaöcsémnek adtam, hogy ő is tapasztaljon, mint ahogyan én tettem korábban. Ha hazamegyek, persze mindig kölcsönkérem, és megyek vele egy karikát a környéken nosztalgiából.