Manapság semmi nem arról szól, aminek először képzeljük. De talán nem is baj, Darwin mondta; hogy nem a legerősebb vagy a legokosabb éli túl, hanem az, aki leggyorsabban tud együtt élni a változásokkal. Ezek a kontrasztok pedig, egy bizonyos vonatkozásban erre is megtanítanak.
Magyarország mostanában a fesztiválok országaként híresült el világ szerte. Fiatal fejjel minden erőmmel és minden félre tett pénzemmel azon voltam, hogy eljussak minél több helyre. Erre tavaly nyáron sort is kerítettem, az „ahol tudtam dolgoztam, ahol tudtam nyaralni” féle hozzáállás keretében.
A nagy pörgés miatt munkatapasztalat hiányában elutasítják a jelentkezőket, de nekem épp kapóra jött, hogy pár évvel ezelőtt alkalmam volt ausztriai munkák közül válogatni és egy étteremben segédkezni szinten mindenben, hisz tudjuk ilyen ez a vendéglátás.
Szóval elkezdtem látogatni ezeket a helyeket és lenyűgöző fényeken és intenzív léteken túl egy űr tátongott bennem. A kultúra talán erős szó lenne ennek leírására, de hiányzott, hogy a dübörgő zene mellett áhítattal csodálhassak valamit, mint egy színházban.
Közeledve a szezon végéhez, a fővárosba kellett utaznom, hogy az ott induló fesztivál építő munkáiban is részt vegyek. Hihetetlenül fáradt voltam, és bevallom őszintén hiányzott az állandó dübörgés, hogy ébren tartson. Elkezdődött, sorra jöttek az ismerősök, a barátok, úgy, hogy teltek a napok.
Egyik napfényes délután sétáltam a soron, és egy hihetetlenül kellemes dallamra lettem figyelmes, hát követtem. Leültem és csak figyeltem, hogy mi zajlik itt, hát egy könnyű zenei színpad emelkedett ki a semmiből, mire megpillantottam a barátom, akinek szervezői pass lógott a nyakából. Azon nyomban felém futott és a kezembe nyomott egy swarovski karkötőt, hogy ezt most találta valakiről leszakadt és jutalmul adja a csillogó tekintetemre, ahogyan a színpadra meredve hallgattam.
Ellátogattam mindenhova ahova csak tudtam, és teljes szívvel gazdagodtam!